A mi kis Ágostonunk, magunk között így emlegettük. Mindig, mosollyal,
mert Ő is a nagy megtérők sorába tartozott. A régi énjéből keveset ismertünk,
ezért amikor néha szórakoztatásul elmesélt egy-két történetet fiatal korából, az
hihetetlennek tűnt, néha pedig egészen groteszk volt. Ő mosolygott a megrökönyödésünkön,
de szeméből a szomorúság és fájdalom nézett velünk szembe. Nem volt büszke a
múltjára, de békére lelt a jelenben. A maga egyszerűségével sokszor ránk
pirított, olyan dolgokat vett észre vagy tett róla tanúbizonyságot, amiről mi csak
olvastunk vagy tanultunk. Neki elég volt az önátadás, különösen érzékeny
volt a lelke az apró, finom részletekre a hit dolgaiban. Talán ez vezette őt
hozzánk is. Énekelt a szkólában, zsolozsmázott a Káptalannal, alapból szerette
a zsoltárokat. Amikor először hallotta a gregorián dallamokat, úgy érezte, hogy hallja
az angyalokat is énekelni a templomban. Onnantól fogva amíg csak bírt, velünk énekelt.
Vigasztalást talált minden zsoltársorban. Gyakran sírt, vagy meghatódott.
Fájdalmas volt az első, ahogy az utolsó találkozásunk is. A fia temetésén
találkoztunk. Megdöbbentő volt számomra, mikor Ő idézte, hogy "Ha a földbe esett gabonamag el nem
hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem." Azt
mondta évekkel később, hogy beleőrült volna, ha nem hinné, hogy ez így igaz.
Fájdalmas veszteség volt a fia halála, és mégis nyereség, ha rá és arra a hitvallásra
gondolunk, amit azóta a családjával felmutatott. Amikor valaki nem csak mondja,
de teszi is, hogy belekapaszkodik Istenbe és ragaszkodik hozzá. És ő ennek
teljes tudatában volt.
Persze voltak gyenge pillanatai is, amikor az elkeseredés úrrá lett rajta,
betegség kínozta, a veséje nem működött és dialízisre járt. De ez is csak
ideig-óráig tartott nála, mindig visszatalált. Nemcsak lelkileg, de fizikailag
is erős volt, termetes. A dialízis megviseli az embert, általában ezek a
betegek már dolgozni sem bírnak. Józsi barátunk háromszor járt hetente, mégis
volt, hogy a teherautóból vagy a bágerből kiszállva ment a kórházba vagy
éppen fordítva. Pedig a dialízis után beszélni sem tudott, mert elment a
hangja. Mégse adta fel.
Nullás vércsoportú volt, ez is jellemző rá. Mindenkinek adhat, mégse kaphat
bárkitől. Ez nehezítette a veseátültetését. Évekig várt, szinte Matuzsálemként
a dialízisesek között, akik egyre fogytak mellőle. Míg egyszerre csak elfáradt.
Vele voltunk ugyan a betegségében, megszoktuk a kórházi történeteit, úgymond „megedzett”
bennünket, hogy ne legyen olyan fájdalmas majd a végén. Mindezt sok humorral
tette, hogy kibírjuk és a barátok kedvéért felejtsük el, milyen beteg. Csak
néha jegyezte meg, de azt is csendben, hogy ez már a vég kezdete. A szíve
lassan, de gyengült, Józsi pedig egyre fáradtabbá vált, ritkábban láttuk,
énekelni már nem tudott, a levegőt is nehezen vette. Egy súlyos szívműtét
előtti estén azt mondta a telefonba: „elég volt, most már megadom magam.”
Mindenkivel kibékülve, sorsát elfogadva, gyónás után, félelmetes józansággal és
szeretettel. A műtét után 10 napig állt a szíve. Szakadatlanul imádkoztunk érte,
és igazából az orvosok sem fogták fel hogyan, de a születésnapján a szíve újra
dobogni kezdett. A csodákra is inkább nekünk volt szükségünk. Még vagy másfél
hónapot reménykedtünk, de csak búcsúzni jött vissza.
A halotti zsolozsmával kísértük végső útjára, utolsó kívánságaként. Ő már
ezt odaátról énekelte velünk, az angyalok kórusával együtt…
Nyugodjék békében.